A múlt

 

A lemenő nap aranyló fénye megfestette a homokot, mely békésen terült el, amerre a szem ellát. A rendezett házak árnyai hóbortos mintákat vetettek. Volt valami melankolikus ezekben a kései délutánokban, amikor a nap még nem bukott alá a horizonton. Hanabi nem szerette túlságosan ezt a napszakot, mert mindig olyan keserédes érzéseket keltett benne, mintha ez a gyönyörű béke a megnyúlt árnyaival valami rossz eljövetelét előzné meg. Jobban szerette a reggelt, amikor a nap még fiatal és vidám, a délidőt... Békeidőben ezek a napszakok tele voltak örömmel. Hanabinak szerető családja volt, így számára a nap nagy része boldogságban telt. Olyan vidám kisgyerekként, amilyen gyerekkort mindenki szeretne magának. Ahol az anya megdorgálja a gyermeket, amikor rossz, és az apa a cinkos.

A fiú csak ült ott, árnyéka messze elnyúlt tőle, karmazsin vörös hajába kapott a lágy sivatagi szellő. Az arcán azzal a melankolikus vágyódással nézett a távolba. Ábrándos pillantása mögött olyan gondolatok bujkáltak, amiket a lány nem ismert, és olyan érzéseket dédelgetett, mint a magány… egyfajta irigység, és lassanként gyűlölet azok iránt, akik nem voltak magányosak, amilyen ő.

Hanabi már jó ideje figyelte a fiút. Csak a távolból. Rendszeresen leült, és olyankor azon tűnődött, mire gondolhat a fiú, hogyan érezhet. Meg akarta ismerni a történetét. Ez volt az egyetlen valódi oka, hogy a ninja utat választotta. Igyekezett kiemelkedni a többiek közül, hogy a fiú felfigyeljen rá, de semmi sem történt, ha ügyesen kivitelezett egy ninjutsut. A fiú senkihez sem közeledett, senkivel nem alakított ki kapcsolatot a gyerekek közül az akadémián. Mintha kívülálló lett volna, átlátszó, magányos.

Hosszú árnyékán keresztülsétálva, Hanabi most végre a fiú közelébe férkőzött, leguggolt mellé a földre.

– Én is utálom a napnak ezt a bánatos szakát, amikor az lassan véget ér – mondta – Tudod, hogy holnap ismét új napra virrad, de az egy másik nap lesz, és ez a nap meghal. Véget ér minden jó, amit adott, és a következő napra hagyja, ami még hátra van.

– Miféle jó, amit adott? Nekem ugyan nem adott semmi jót – a fiú szemrehányóan a földre irányította tekintetét. A szüleire gondolt.

– Dehogynem. Chiyo baa-sama az a kis jó, amit te kaptál – mondta a lány optimistán és játékosan megpöckölte a fiú egyik hajtincsét – Bárcsak nekem is lenne.

– Nem ezt mondanád, ha kapnál egy lehetőséget a sorstól, hogy elcserélheted a szüleidre.

– Ez nem olyan, mintha elcseréltél volna valami nagyot egy sokkal kisebbre – a lány is a távolba révedt tekintettel beszélt tovább. A távoli homokbuckák tetejéről port vitt tovább a szél – Neked ennyivel több jutott, mint nekem. Ha én elveszíteném a szüleimet, nekem tényleg semmim nem maradna.

Azon a napon Sasori elgondolkodott, mert az öreglány minden tőle telhetőt megtett, hogy a kedvében járjon, habár ez nem volt túl sok, azt is ő tanította meg neki, hogyan kell irányítani a bábokat. Talán azon a napon Sasori, még ha csak egy kicsikét is, de megtanulta valamelyest értékelni a nagyanyját még akkor is, ha ő képtelen volt helyettesíteni nagyra becsült szüleit. Még akkor is, ha nem merte neki elmondani, hogy valójában odavesztek a csatában, és még úgy is, hogy ezzel őt örök várakozásra ítélte… hogy örökké arra várakozzon, hogy a szülei egy napon majd visszatérnek, hogy újra szeressék őt.

 

A jelen

 

– Itt csatold fel – Sasori nyugodt, mély hangja mindig megnyugtatta Hanabit. A fiú hamar felnőtt, és Hanabi gyermeki szeretete lassanként átalakult szenvedélyes szerelemmé. Hangja, mosolya, kusza vörös tincsei, testének közelsége ebben a pillanatban… Hallotta a kis csattanást – az arca finom alig látható pírba borult. Lenézett a kezére.

– Nagyon sajnálom – mondta a fiú, gesztenyebarna tekintete találkozott a lányéval – Miattam veszítetted el az igazi karodat.

– Ne merd sajnálni – a lány hangja meglágyult, és őszintén tekintett a fiúra – Most sokkal hasznosabb lesz, mint azelőtt volt. Semmit sem bánok, amit érted tettem, ezt megérted? – mosolygott. Őszintén.

– Értettem – Sasori életében először magához vonta a lányt, és átölelte. Kisfiús rajongással vegyes nagyfiús vágyódással.

– Akkor kezet rá – mondta a lány és felemelte új, bábkarját. Játékosan felkacagott. Sasori ünnepélyesen kezet rázott a lánnyal, majd bekötözte azt.

– A kötés alatt senki nem fogja látni, hogy nem igazi. Nem fogják tudni, amikor harcra kerül a sor, hogy a tested egy része a fegyvered is egyben – Sasori elmosolyodott – Eszedbe jutott már, mennyivel erősebbek lehetnénk bábként?

– Neked elment az eszed, fiú? – Hanabi felkacagott.

– Nem viccelek. Egy testben, amit bármikor megjavíthatok… Legyőzhetetlenek lehetnénk – magyarázta. Hanabi pedig az arcára tette a kezét, minden szeretetét egy simogatásba sűrítve végig simított a fiú arcán át a tarkójáig. Belemarkolt a hajába.

– De akkor ez milyen érzés lenne?

– Azt hiszem, nem éreznék semmit – A lány megborzongott. Felhasználta a helyzetet, hogy megtehesse, amit eddig még nem mert… szerelemmel érinteni a fiút. Ismét elpirult és inkább elengedte a vörös tincseket. – Talán igazad van – mondta a Sasori, és a korábbi vesztes harc jutott az eszébe. Attól a támadástól meg is halhatott volna, ha Hanabi nem védi ki a saját testével. A bal karjával. Akár a lány is meghalhatott volna… Elborzadt a gondolattól.

– Meg kell ígérned, hogy többé nem teszel ilyet. Nincs több fölösleges karod, amit feláldozhatsz értem – két kezébe fogta a lány jobbját. A hús-vér kezet. Hanabi forróságot érzett a mellkasában. A fiú érintése kellemes volt, nem akarta félrevezetni magát, és hagyni, hogy így érintse… Kihúzta a kezét. Régebben nem okozott problémát ilyen fizikai közelségbe kerülnie a fiúhoz, de ahogy egyre idősebb lett, egyre komolyabban nézett magára és a fiúra. Nem voltak már igazán gyerekek, és Sasori édes kisfiús közeledése megváltozott. Felnőtt lett és egyre férfiasabb.

– Azt nem ígérhetem – a lány szemébe könnyek gyűltek. Nem fejezete be. Azt szerette volna mondani, hogy inkább az élete árán menti meg, mintsem olyan világban éljen, ahol ő már nincs. De inkább megtartotta magának. Nem mert igazán őszinte lenni a fiúval. Nem merte elmondani, hogy miatta választotta a ninja utat, és nem merte elmondani azt sem, hogy beleszeretett. Az égre pillantott, hogy eloszlassa a könnyeit, mielőtt lefolynának az arcán.

Sasori nem értette, miért viselkedik ilyen furcsán a lány. Néha attól tartott, hogy az évek alatt kialakult gyengéd érzelmei nem kölcsönösek. Semmi jel nem utalt arra, hogy azok lennének. A lány mindig távolságtartó volt, és talán ez volt az első alkalom, hogy hozzáért. Úgy viselkedett, mint egy kedves nővér, pedig egyidősek voltak, és a fiú néha bele akart törődni, hogy Hanabi csak a öccseként szereti őt, ám ez a gondolat ismét magányossá tette. Mintha még neki sem lenne elég jó.

 

A jövő

 

– Tudod, van egy bábom, amit igazán becsülök. Sohasem küldöm harcba, mert nem akarom, hogy megsérüljön. Helyette inkább a többi bábommal aratok győzelmet. De te különleges vagy. Neked megmutatom, ezt a bábot. – Sasori újabb bábot idézett meg. A lány meredt szemei, a festék az arcán, a vonalak a szája alatt. Chiyo baa-sama szemei szélesre nyíltak a meglepetéstől.

– Szörnyeteg – bukott ki belőle, amikor meglátta a lány szokatlan ruházatát. Sosem keverte volna össze mással. A barna homok homlokvédő, az ejtett vállú blúza, az a főként leginkább rá jellemző felemás nadrág. Eszébe jutott, amikor tanítgatta a lányt és Sasorit. A lány tipikus báb alkat, várható volt, hogy idővel részben bábbá akarja majd alakítani a saját testét is. Bohókás nadrágja is olyan volt, mint egy marionett báb jelmeze, egyik oldala hosszanti csíkos, a másik pöttyös… de legvadabb álmaiban sem képzelte volna, hogy Sasori csinál majd belőle emberi bábot, hiszen az a lány igazán szerette Sasorit. A szíve teljes egészével. Chiyo számára nyilvánvaló volt, hogy ez kölcsönös. Micsoda kegyetlenségre van szükség ahhoz… hogy valaki kivégezze az egyetlen embert, akit képes szeretni, és bábot csináljon a testéből… Sasori elégedett hümmögést hallatott.

– Erre még csak most jöttél rá, nagyi?

– Mitől olyan különleges az a báb? – kiáltott Sakura, de Sasori csak egy sármos félmosollyal válaszolt. Tudta, hogy nagyanyja megválaszolja Sakura kérdéseit a bábbal kapcsolatban.

– Ő a Sabaku no Hana – mondta Chiyo baa-sama – A sivatag virága. A nevét Sasoritól kapta, amikor gyerekek voltak. Ő volt Sasori… - Elakadt, és nem is tudta befejezni a mondatot. – Szeretted te egyáltalán?

Szeretni? – Sakura gondolatai Sasuke felé terelődtek. Felidézte azt a legyőzhetetlen érzést, ami mozgatja őt az edzései és a küldetései alatt. A célt, hogy visszaszerezze a fiút.  Végig mérte a báb élettelen testét, amely valaha az igazi teste is volt. Sakura elborzadt ettől a fajta szerelemtől, és a hozzá tartozó történettől, amit még nem ismert, s egy porcikája sem kívánta megismerni.

Sasori dermesztően rideg báb arca elmosolyodott. Nem barátságosan, inkább félelmet keltően, kegyetlenül, érzelemmentesen. A Sabaku no Hana volt a legérdekesebb bábja, ugyanis a lány, akiből készítette, nem rendelkezett Kekkei genkai képességgel. Nem volt kiemelkedően nagy mennyiségű a chakrája, és semmilyen technikát nem ismert, amitől kiemelkedett volna egy átlagos chuunin csapatból. Valójában a lány, akiből a báb készült, semmiben nem volt különleges azon kívül, hogy egész életében szerette Sasorit. Olyanfajta szeretettel és odaadással, amitől Sasori úgy érezte, egy nap majd túlteszi magát a szülei halálán is. Úgy, hogy a fiú életének célt adott. Ez a báb nem azért volt különleges Sasori számára, amiért a Harmadik Kazekage vagy Hiruko… viszont rengeteg beépített fegyvert tartalmazott. Chiyo nem értette miért hozakodik elő Sasori egy ilyen haszontalan darabbal. Talán nem veszi elég komolyan Sakurát annak ellenére, amit idáig bizonyított?

– Most biztos azon tanakodsz, miért ezt a bábot vettem elő, igaz nagyi? – Sasori mély, ám gúnyos hangja most az egyszer valami emberit is tükrözött Sakura számára. Mintha most emberi érzésekkel küzdene, de Sakura nem egészen tudta eldönteni, hogy milyen jellegű érzelmek ezek pontosan. Sakurának kísérteties érzése támadt. – Ez a gyermek nagyon emlékeztet engem Hanabira – elismerő szavait Sakura szemébe nézve intézte – Vedd megtiszteltetésnek, hogy ellene harcolhatsz- mondta egyértelműen Sakurának.