– Zabuza mester, kérlek – mondta a lány elhaló hangon, egy tál ételt tett a férfi elé és olyan mélyen hajolt meg, mintha maga a császár állna előtte. Zabuza nem tudta leplezni meglepetését. Abbahagyta kardja tisztogatását.

– Ez nem a te dolgod – mondta rosszallóan a férfi, mert úgy tűnt, hogy az ételbe tetemes energiát fektettek bele. A lány felé fordult. – A te dolgod az edzés. Minél többet foglalkozol ilyen dolgokkal, annál haszontalanabbá válsz majd. Te nem egyszerű nő vagy, nem kell férfiakkal vesződnöd, és nem várom el, hogy ételt készíts. Az edzés a te dolgod. Küzdj, és legyél a legjobb. Jobb a férfiaknál, és akkor…

– Tudom. Nem kell ismét elmondanod. – Jun lesütötte a szemét, és legbelül egy kicsit örült. A főzés nem tartozott a kedvenc elfoglaltságai közé – Csak szeretném, ha éreznéd… - szünetet tartott, és meggondolta magát. Nem fog hálálkodni. Megkeményítette a szívét, és ismét bezárta Zabuza előtt, ahogy mindig. – Csak azt szeretném, ha semmiben nem szenvednél hiányt, amíg melletted vagyok. Azt akarom, hogy a létezésem hasznos legyen a számodra.

– Minél erősebb harcos válik belőled, annál hasznosabb a létezésed – mondta, és nagy tenyerét a lány fejére tette.

– Azért azt ne felejtsük el – az ajtóban Haku jóságos alakja jelent meg. Az évek múltával megjelenése mind nőiesebb lett, Jun csillogó szemében ő mégiscsak egy fiatal férfi volt, akire felnézett – hogy nála kíméletlenebb fegyvert nem kaphattál volna – mosolyodott el – ezen a téren én a nyomába sem érek – Jun arcát hirtelen elöntötte a forróság, és bal kezét Haku szájára tapasztotta. Nem szerette, amikor a fiú nem mond igazat. Tudta, hogy soha nem érhetne fel Hakuhoz, s habár természeténél fogva könyörtelen volt, amit a jóságos fiúról nem lehetett elmondani… mégis azt gondolta, kettejük közül Haku az erősebb, amiért önmagát legyőzve harcol, s kíméletlen gyilkos, még ha nem is akar az lenni. Egy szentebb cél vezérli.  

– Fogd be a szád – mormolta rá sem nézve, majd az ajtó felé indult. Kezét kedvtelenül ejtette maga mellé, majd lelassított – Mester, vacsora után megtalálsz a tölgy alatt – azzal végül kisétált. Anélkül, hogy ő maga evett volna.

– Meg tudnád ezt magyarázni? – mutatott az ajtóra Zabuza, nem volt senki, aki úgy össze tudta volna zavarni, mint a kislány, akit befogadott, és igyekezett félelmetes fegyverré kovácsolni. Rövid csend után felmordult, hegyes fogai megcsillantak a halvány fényben.

–  A lány egy Démon ivadék, Zabuza mester. Méltó tanítványod – mondta, és a lezárás jeléül beleharapott egy onigiribe, de a férfi tovább nézte az arcát. – Hallottál a gyermekről, aki lemészárolta az összes csoporttársát a vizsgáján? Jóval azután, hogy betiltották miattad a mészárlást a vizsgákon…

Momochi Zabuzát mészárlása után a ködrejtek démonaként ismerték, és pár éve helyenként felütötte a fejét a pletyka, hogy démonivadék született. Zabuza mindig kíváncsi volt, ki lehetett a gyermek, aki éppen az ő nyomdokaiba kíván lépni. Így most egy nagydarab puzzle került a helyére az agyában. Ezért akart volna a lány mindenképpen vele tartani?

– Az nem lehet – csúszott ki Zabuza száján. Pupillái egészen kicsi ponttá szűkültek.

– Ezek szerint hallottad – mosolyodott el ismét Haku – Kérlek légy rá büszke, mint egy fiúgyermekedre, mert rengeteget küzd, hogy hozzád méltó lehessen.

– Mióta tudod?

– Nem régóta. Nem tudtam volna sokáig elhallgatni előled – tiszteletadásként kissé meghajolt.

– Túlságosan összemelegedtetek mostanság – tűnődött el a Vérköd démona. Habár nem tudta, hogy ez jó-e neki vagy rossz, azért kissé elhúzta a száját.

– Kérlek, bocsáss meg, Mesterem – Haku meghajolt, Zabuza pedig mint aki tudomást sem vesz a létezéséről, kisétált az ajtón, hogy megkeresse a lányt.

¤¤¤

A hosszú, keskeny, kopasz fák sűrű köd mögé rejtőztek.  Csak egy átlagos hajnali óra, csak egy átlagos nap. Magányos léptek visszhangot vertek. Hideg szél kapott a lány hajába. Jun barna csuklyát viselt. Így rejtőzött el a hideg elől. Edzés közben meg sem érezte. Olyankor nem érezhette meg, Momochi Zabuza tanítványaként… megkeményítette a testét és a lelkét. Nem hozhat szégyent a gazdájára. Valójában pedig nagyon is utálta a hideget. De ez akkor inkább motiválta, mintsem eltántorította volna. Ugyanilyen belső erő hajtotta most is. Bármi áron megkeresni és elpusztítani a konohai ninjákat.

Junt mélyebb érzelmek kötötték Zabuzához és Hakuhoz, mint a tulajdon klánjához, akiktől megszökött. Valójában a lány lelke sötét volt, és Haku jóságos, tiszta lelke fényében egészen új életre kelt. Kicsi gyerekként találkoztak a két falu határában egy átlagos napon a könnyű hópelyhek lágy szitálásában…

¤¤¤

A fiú egy hófehér nyulat üldözött a hóban. Szegényes ruhácskája szegény sorsról árulkodott, ám arca vidám volt és ártatlan. A lány egy hóbucka mögül figyelte a másik gyereket. Ő még soha nem volt ilyen felhőtlenül boldog. Az edzéseknek élt, és a tanulásnak, hogy kitűnő shinobi válhasson belőle a ködrejtek számára. Kíváncsian fürkészte a kisgyerek arcát, nem értette, hogy mivel foglakozik, és miért okoz neki ekkora örömöt az az elfoglaltság. Pedig el sem tudta kapni azt a nyulat. Amikor a nyúl végleg elszaladt, a hóval kezdett játszani, mintha építkezne belőle. Időpazarlásnak tűnt, Jun mégis érdeklődni kezdett az idegen gyerek iránt. Előmerészkedett rejtekéből, és jól látható helyről figyelte a másik gyereket. Fehér hajába kapott a szél. Akkor még fehér hajkoronát viselt. Az eredeti hajszínét, s rideg tekintete jégszínű volt. Haku mozgatni kezdte a vizet az elméjével, mire Jun közelebb merészkedett, hogy alaposabban szemügyre vehesse a fiút. Haku hatalmas fekete szemei Junra szegeződtek, kíváncsian fürkészte egymást a két gyerek, a víz pedig szétloccsant a földön. A két gyerek gondtalanul felnevetett. Jun aznap nevetett életében először. Attól a naptól kezdve, Jun nem edzeni járt a határhoz, hanem Hakuval találkozni, és olyan dolgokat játszani, ami hétköznapi gyerekeknek való.

¤¤¤

 

Végre a víz országának határához ért, ahol csónakban idős ember várta a következő fordulót a tűz országának határáig. Jun pénzt nyomott a kezébe, és szótlanul a csónakba szállt. Csak csendben ült, és a távolba tekintett, mintha nagy dolgokon gondolkodna, pedig csak igyekezett elfoglaltnak látszani, hogy ne kelljen társalognia az öreggel. Az öreg pedig azon tűnődött, hogy lány lehet-e vagy fiú. Az arcán egy zúzódás éktelenkedett, vonásai kemények voltak és csuklyája alatt nem látszott sem a ruhája, sem az alkata. Normális esetben talán megjegyezte volna, hogy egy ilyen szép kislánynak túl veszélyes erre egyedül mászkálnia, ám a lányról nem az volt a benyomása, hogy szép kislány. Inkább olyan ködbe burkolózott szerzet volt, még a száját és az orrát is kötések fedték, Sötét szemei már-már feketébe mentek át. A csónakos inkább lemondott a csevegés élményéről. Azután kisvártatva finom női hang szólalt meg a kötések mögül.

– Mióta megépült itt ez a híd… – kezdte, továbbra is a messzeséget pásztázta, nehogy egy kósza pillantása összetalálkozzon az öreg kíváncsi tekintetével. Az idős férfi számára nyilvánvalóvá vált, hogy egy lány rejtőzik a csuklya alatt… és valami nagyon nem volt rendben vele.

– Határozottan megcsappant az utasaim száma, de nem panaszkodom – vágott közbe az öreg ki sem várva a lány kérdését. Mintha csak gyorsan le akarta volna zárni a beszélgetést, és túl lenni ezen az úton. A lány bólintott, és valamiféle ’hm’ hangot hallatott, majd ismét csöndben maradt. Zabuza és Haku utolsó, küldetése emlékére. Melynek elsőként a sok közül, sikertelenül kellett végződnie. Ha ott tudott volna lenni, talán máshogy alakulnak a dolgok. De nem volt ott.

A ködrejtek számára azonban gyümölcsöző befektetés lesz az a híd, végre felszabadulnak a rohadék Gato monopóliuma alól. Ám ez cseppet sem izgatta a lányt. Csak egy cél lebegett a szemei előtt, és nem tudta, mit fog kezdeni az életével, ha ezt a bosszút végre beteljesíti. Az új életcél kitűzése árulásnak tűnt az ő felfogásában, így szóba sem jöhetett.

Vajon sikerült-e boldoggá tennie Hakut, és büszkévé Zabuza mestert? Vajon volt-e értelme az életének eleddig? Mert most nagyon úgy tűnt, hogy az élete céltalanná vált. Magányos gyötrődés egy pokoltornácon egyedül, szökött ninjaként otthontalanul. Boldogság nélkül. De hát mi az a boldogság? Szüksége van-e neki boldogságra?

Vajon Haku tanította meg neki, hogy mi az a boldogság? és vajon neki Haku volt a boldog…ság?  – gondolta, és egy ügyetlen mosolyra húzódott a szája a gondolatra, hogy boldogság. Keserű mosolyra, ami nem okozott bűntudatot neki, ahogy egy felszabadult, vidám mosoly tette volna.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés