A tájat sűrű hótakaró fedte. Tejfehér, ártatlan takaró, mely megannyi bűn és mészárlás rejtekhelyéül szolgált. A domboldalban elvétve egy-egy kunyhó ácsorgott, s az élet egyetlen jele az apró kéményeken kiszüremkedő füst volt, és a vele járó fa tüzelés otthonos illata. Hajnali öt óra volt, a falucska épp csak ébredezni kezdett, amikor a lány szünetet tartott négy sorozatos testedzése után. Nem tervezte egyhamar abbahagyni, de vízre volt szüksége. A kútból azonban nem jött semmi. Befagyott a hideg éjszaka során. A lány helyette gyors farakás alá gyújtott a szabad ég alatt, és havat olvasztott fel egy agyagedényben. Arcát időről időre forró könny lepte be, melyet hamar letörölt. Folytatta az edzést. Akár egész nap is képes volt edzeni fiatal lányka testét, mióta nemrégiben új életcél fűtötte át. A bosszú.

Vállig érő sötétbarna haja meglebbent a jeges szélben, ujjatlan ruhát viselt, térdig érő leggingst és feltűnően sok átvéresedett kötést a kezein, karjain és lábszárain. Nem fázott, mert fűtötte a gyilkos vágy. Jun mindössze 14 éves volt, és azért küzdött, hogy elég erős legyen a ninja ellen, aki lemészárolta mesterét.

A nap már felkelt, de továbbra is szürkületbe burkolózott a táj. Jun lehúzta kötéseit, mely alatt elevenné kopott vérző bütykeit, fekete, lila és sárga zúzódásokkal teli alkarját rejtegette. Karjait lemosta a megmaradt, még langyos vízben, és frissen mosott kötésbe tekerte tagjait, könnyfátyolon keresztül látta a véres csonkokat, s a tiszta hóba hullott vércseppeket. Keserédes emlékkép ködösítette el az elméjét csak egy pillanatra. Messze a távolba bámult a hófödte lankák közé. Ismét eleredt a hó. Hatalmas pelyhekben hullott alá. Hatalmas pelyhekben, ahogy akkor is…

¤¤¤

– Add ide a kezed. Megsérültél – mondta a fiú, és kedves ragaszkodással fogta meg hű társa kezét, hogy lefertőtlenítse. A lány csak ült némán. – Az én hibám, hogy megsebesítettelek – folytatta a fiú.

– Nem vagyok elég jó – suttogta elhaló hangon a lány.

– Időre van szükséged hozzá – magyarázta a fiú, s közben óvatosan betekerte a lány kézfejétől az alkarjáig húzódó mély sérülést.

– Kérlek, próbáljuk újra – könyörgött a lány.

– Nem. Elfáradtál. Semmi értelme.

– Haku, ha nem tanulom meg a technikát, Zabuza mester hátra fog hagyni. Nem vagyok hasznos. Megtanulom a technikát, ha az életembe kerül is – mondta Jun, szemei könnybe lábadtak, de nem merte elsírni magát. Zabuza bármikor visszatérhet.

Néma csönd vette át a pusmogás helyét, a két gyerek egymás szemébe nézett. Haku tudta, hogy Junnak igaza van, tartoznak ennyivel Zabuzának. Küzdeni és edzeni az életük árán is.

– Szedd össze magad – állt fel Haku, kisimította ruháját – Csak még egyszer. Jun némán bólintott és felállt. Tudta, hogy Haku ellen kimerülten harcolni egyenlő a halállal. De számára Haku és Zabuza nélkül az élet is egyenlőnek tűnt a halállal.

– Szedd össze magad – szólt Haku hangja a semmiből – Megmondtam.

Jun minden chakráját igyekezett egybetömöríteni, koncentrált. Úgy koncentrált, hogy az agyában minden egyes gondolatot kilökött a technika, minden üres foltba beférkőzött, aztán…

 

Fémes csörgést hallott, ahogy senbonok esnek a fölre, ő pedig eszméletlenül esett össze.

¤¤¤

Jun napjai nagy részében kóborolt, és edzett. Sosem maradt néhány napnál tovább egy helyen, és amikor végre menedékre lelt, elhagyatott kunyhóra, korhadt vén fa odvára, hátrahagyott szentély épületre, ő elkezdett edzeni. Napkeltétől napnyugtáig. Nem csak a chakráját tette próbára, de testét sem hanyagolta el. Zabuza így akarná. A lány úgy érzete, ezzel és bosszújával életben tarthatja Zabuza és Haku egy kicsiny részét önmagában. Szorgalma sosem tört le, amikor arra a dicső napra gondolt, mikor bosszúja végre beteljesül. Ismét hátizsákot ragadott, és belepakolta minden szükséges holmiját. Csak a legfontosabbakat. Holnap elhagyja a víz országát. De előtte…

Ivott egy pohárka vizet, és minden chakráját igyekezett egybeterelgetni. Elérni, hogy sikerüljön újra.

¤¤¤

 

– Felébredt – hallotta Haku suttogó hangját, frissen sült hús szaga töltötte be a levegőt. Hirtelen éhesnek érezte magát, kimerültnek és szédült.

– Tessék, ezt idd meg – fordult hozzá Zabuza – egy flakon vizet nyújtott neki – Biztosan kimerültél. Szép munkát végeztél.

Jun felült, még kicsit kába volt, testét megviselte az edzés és az erején felül való teljesítmény elérésének kisajtolása. A kötések a kezén átáztak a vérétől.

– Zabuza, mondd – szólt a lány, majd szünetet tartott. Senki nem vágott közbe – Sikerült?

– Jó teljesítményt értél el – Zabuza zord arcvonásai megenyhültek. Mosolynak nem lehetett volna nevezni, de Jun úgy vélte, ez Zabuza mosolya.  

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés