6. fejezet - Katsumi
Jun 2021.07.19. 15:28
Lassú puha léptekkel fehér macska sompolygott egész közel a fiú és a lány közé ékelődött csendben. A fiú vállára ugrott, ahogy gyakran teszi. Katsumi szemrebbenés nélkül bámult maga elé továbbra is. A macska onnan elrugaszkodott, aprókat taposott a fiú vállán, mielőtt elrúgta volna magát. Egy macskaszaltóban megpördült, és emberként érkezett a földre csapattársaival szemben, durcás gyanakvással a tekintetében. A derűs égbolt verőfényét szikrázva verte vissza a folyó vize, lágy szellő cirógatta arcukat. Katsumi végig mérte a lányt, fekete fürtjei kifejezéstelen arca körül táncoltak. Felállt, lassan kullogott el anélkül, hogy reagált volna a lány érkezésére, amiről Maka-chan tekintete dacos hisztivel telt meg, de egy hangot sem hallatott. Jun érdeklődve nézett a fiú után, onnan vissza a lányra. Végül elvesztve érdeklődését, elnyúlt a füvön. Jólesően kinyújtotta karjait, majd ismét felült. Nem akart beszélgetést kezdeményezni a lánnyal, de úgy sejtette, hogy a társalgás ezúttal elkerülhetetlen.
A távolból ciripelés hallatszott, és a fűszálak súrlódásának zaja, amelyet a lágy szellő okozott. Jun nem szólt, Maka-chan továbbra is durcásan figyelte a lányt. Még nem döntötte el, hogy ellenségesen vagy barátságosan kellene-e kezelnie az idegent, aki a csapata új tagja. Jelenléte kétségkívül hasznos, ugyanakkor. Miért beszélgetett Katsumival, és miért nem szól őhozzá? Majdnem megette a sárga irigység, ugyanakkor ő mégis egy jóravaló, kedves lánynak tartotta magát. Talán hízelegni lenne a legokosabb, gondolta és leült a lány mellé egészen közel a vízhez. Egy pillanatra átfutott az agyán, hogy nehogy belepottyanjon. Egy vörös koi akkor kiugrott a vízből, csobbanásával hűvös cseppeket verve a lányok arcára. Maka őszintén utána akart ugrani… mintha valamiféle ösztön vezérelné a gondolatait. De Maka-chan valójában ember volt, és képes elfojtani az ösztöneit, a számára fontosabb ügy érdekében. Még nem volt benne egészen biztos, hogy ez egy barátságos beszélgetés lesz-e.
– A koi a szeretet és a barátság jelképe – kezdte Maka-chan és letörölt az arcáról néhány vízcseppet, Jun most óvatosan felfigyelt tengerkék macska szemeire. A lány vonásai kislányosak voltak, de irigylésre méltóan szépek, ahogy egy gondolat felett mélázott, mielőtt folytatta – Neked van valaki, aki igazán fontos? – tette fel a számára legfontosabb kérdést. Jun pupillái egy pillanatra tágra nyíltak a kérdés hallatán, aztán elfordította fejét, hogy a lány ne láthassa az arcát.
– Nincs – válaszolta, és nem is tervezett ennél több információt kiadni. Maka kék szemeiből elhalt valami. Sajnálatot érzett.
– Most viccelsz, igaz? – mosolyodott el – Mindenkinek van valaki, aki fontos.
– Nekem nincs – a barna most visszafordította fejét, hogy szemügyre vehesse társát – nincs, és nem is lesz – szögezte le, és mélyen a lány szemébe nézett, mintha hipnotizálni akarta volna. Üres tekintete megrémítette a fehér hajút. Megértette, hogy sohasem lesznek riválisok. Remélhetőleg ellenségek sem.
Maka a szája elé kapta kezét. Elborzadt. Csak ültek egymás mellett, és nézték a halakat. Jun Haku jóságos, és Zabuza kegyetlen arcát elevenítette fel elméjében, míg Maka…
– Na és neked? – törte meg a csendet elcsukló hangon Jun, de végül sikerült összeszednie magát. A macskalány nem vette észre a pillanatnyi gyengeséget. Junt pedig szemernyit sem érdekelte a válasz, de érezte, hogy most elindult valami közötte és az új csapat lány tagja között, ami a jövőben még hasznára is válhat. A Maka által felidézett arc képe köddé foszlott a lány szemei előtt, vontatottan egymásra néztek. A szél felkapta a fehér hajzuhatagot, ami az új csapattárshoz tartozott, és megtáncoltatta a szélben. A lány hirtelen elpirult, arcát a tenyereibe temette. Ez az ártatlan gesztus határozott igent jelentett. De nem egy boldog, önfeledt igent. Egy magányos, sóvárgó igent – Talán… van rá valami esély, hogy én is ismerem? – Maka csak erőtlenül bólintott.
Jun nem ismert sok embert a faluban. De... Katsumi azonnal elment, amikor a lány érkezett, mintha el akarná kerülni. A szeretet nem szégyen, a viszonzatlan szeretet miatt viszont érezhetett kínt, és enyhe szégyent is. Gondolhatta, hogy talán nem is elég jó, vagy nem is érdemli meg, hogy viszonzásra leljenek gyöngéd érzelmei. Jun akárha valami sokk hatása alatt lett volna, csak ült. Nem tett fel újabb kérdést, nem gondolkodott az esetleges válaszokon.
Haku jutott az eszébe. Ha csak egyszer újra láthatná és… Az emberiség legnagyobb bűne az, hogy ha valami hosszabb ideig is eltart az életünkben, az a téves képzetünk támad, hogy örökké fog tartani, és elfelejtjük megbecsülni azt. Vagy elfelejtjük egyedülálló, pótolhatatlan értékként kezelni, minden nap hálásnak lenni érte. Ha ez egy személy, elfelejtjük elmondani neki, hogy mennyire fontos, páratlan, hogy mennyire szeretjük, vágyunk rá. Csak akkor tudjuk igazán értékelni, amikor már nincs, akkor pedig sóvárgunk a lehetőség után, hogy tudtukra adjuk, mennyire hálásak voltunk értük.
A gondolatmenetet félénk hang oszlatta el.
– Azt hiszem, hogy sejti… de ez nem kölcsönös. Ellenkezőleg.
– Ó – sóhajtott Jun és hirtelen megértette a lány hisztérikus tekintetét, amikor érkezett. Talán féltékeny lett volna, amiért kettesben beszélgettek?
– Számomra nem fontos, hogy viszonzást kapjak. Akkor is fontos nekem, hogyha megvet vagy gyűlöl. Nekem elég, ha mindig mellette lehetek, és segíthetem, ahogyan eddig is. – színes pillangó szállt le a folyó partján egy lila pillangóvirág közepébe. Maka mély lélegzetet vett, és arra készült, hogy beszéljen. De úgy tűnt, hogy bíztatásra van szüksége. Jun gondolkodott néhány pillanatig, hogyan ösztönözhetné a lányt a beszédre. Végül öklével barátságosan a lány vállába bokszolt, és megértően elmosolyodott. Ez több energiát igényelt tőle, mint egy A szintű ninjutsu.
– Szeretni valakit sokkal nehezebb, mint gyűlölni. A gyűlölethez csak arra van szükség, hogy az ember ne fektessen energiát a másik megismerésébe és elfogadásába, míg a szeretethez rengeteg energiára van szükség. Megismerni, elfogadni és eltekinteni felette, hogyha hibázik. A szereteten egyfolytában dolgozni kell, míg a gyűlölet magától is elburjánzik – erőltetetten, élettelenül felkacagott – Ám, én kizártnak tartom, hogy ő gyűlöljön téged. Egy csapat vagytok, függtök egymástól, egymásért dolgoztok, és küzdötök.
– Küldetéseken… de amint a harcnak vége, minden kommunikáció megszűnik közöttünk. Bezárkózik, és kirekeszt.
Jun hallgatott. Nem akart túl sok gondolatot hozzáfűzni, vagy belevonni magát a másik kettő dolgába. Felhúzta térdeit, és állát rájuk helyezte.
– Egészen kisgyerekként nagyon közeli barátok voltunk – kezdte a lány – Ő minden nap náluk ebédelt, én pedig sokszor mentem hozzájuk vacsorázni. Együtt töltöttük az akadémiai éveinket. Azután egyik nap hideg lett és távolságtartó. Az arcáról örökre eltűntek az érzelmek. Megkeményítette magát, és rám nincs többé szüksége. – Kezdte el mesélni a múlt fájó emlékeit, miközben a nap a fák lombjai mögött felkészült egész éjszakás pihenőjére. A lemenő nap fényében meghosszabbodott árnyak szomorkás alakja elnyúlt a füves vízparton. Szitakötők táncoltak a víz felett a levegőben. A levegő könnyedebb, hűvösebb lett – Az anyám legjobb barátnője volt az ő anyjának. Olyanok voltak egymásnak, mint a testvérek. Amikor teherbe estek, is mindent együtt csináltak. Az ő anyja gyakran nálunk üldögélt, az enyém pedig olykor náluk. Együtt mentek a piacra, és minden apró részletet megbeszéltek a terhességgel kapcsolatban. Mondhatni… A létezésünk kezdetétől együtt vagyunk. A születésünk előttől fogva.
¤¤¤
– Szörnyeteg! – kiáltotta egy kisfiú, és a földről port markolt, hogy a kislány arcába hajítsa. A tiszta kék tekintet összefacsarodott, égni kezdett, és a lány képtelenné vált a nyitva tartására. Ezalatt más gyerekek követ és homokot szórtak és dobáltak rá. Dús fehér hajzuhatagából barna homok pergett. Összegömbölyödött, és nem tehetett mást… kivárta, amíg a gyerekek abbahagyják a kegyetlenkedést. Egy fiú a görnyedt kis testre mért egy egészen erős rúgást.
De az a rúgás sosem ért célba, egy másik védte ki. Fekete, kócos hajú kisfiú vérszomjas bestia tekintete nézett szembe a bántalmazóéval, és nem állt meg. Két vagy három jókora ütés után ellenfele eszméletlenül terült el a földön, a többi bántalmazó pedig kiáltozva elfutott.
A kislány felnézett megmentőjére. Próbálta kipislogni a port, kevés sikerrel. Lassacskán könnybe lábadtak szemei, ez kimosta ugyan a homok nagyrészét, de el kellett fordulnia, hogy a fiú ne lássa a gyengeséget.
A ház előtt az utcafronton sűrű rózsabokor állt, fehér virágai meggyönyörködtették a kis Maka szemeit a könnyfátyolon át is, ez volt az egyik dolog, amit jelenleg szépnek látott az életében. A fodros szirmok a dús bokron. A másik a bozontos fekete haj, ami a mögötte ácsorgó kisfiúhoz tartozott.
– Jól vagy? – kérdezte a fiú, és megragadta a lány karját, aki megdörzsölte a szemeit, és a fiú felé fordult. Egy szót sem tudott kinyögni, hagyta a fiúnak, hogy felsegítse. Most olyan magasnak, erősnek és jóságosnak tűnt – Tele van homokkal a szemed – mondta, és hüvelyk ujjával végigszántott a lány égő szemén.
– A tiéd pedig vízzel – válaszolta a lány – Miért vizesek a szemeid?
– Nem vizesek – kapucnis pulóverének ujjával egy egyszerű mozdulattal letörölte szemeit – Nem hagyom, hogy csak még egyszer is bántsanak.
¤¤¤
– Értem sírt… ő volt az egyetlen barátom. A védelmezőm. Azután… egy napon megtagadta a kommunikációt, és olyanná vált, amilyen ma is.
– Nem értem… Mi történhetett?
– Nem tudom. Talán sosem tudom meg – fejezte be a lány, és térdére támaszkodva vontatottan felállt.
Azzal vége is lett a beszélgetésnek. Néhány lépés után aztán Maka-chan hanyagul visszafordult.
– Jun – rövid szünetet tartott – Üdv a csapatban.
Egészen besötétedett, csak a hold sápadt fénye szüremlett keresztül a fák lombjai között.
|