– Csatlakozz a csapatomhoz – mondta csendben Anko, miután befejezte a teáját. A pohár feneke az asztalhoz ért, a kettejük közé beállt csendet megtörve. Úgy néztek egymásra, mintha valamiféle harcra készülnének egymás ellen. Anko folytatta – A csapatomnak szüksége van még egy tagra, hogy indulhassanak a chuunin vizsgán... Láttam a képességeidet, és úgy gondolom, hasznos tagja lehetnél a csapatnak.

Jun perceknek tűnő hosszú pillanatokig bámult maga elé az asztalra. Valójában nem az ajánlatot fontolgatta, csak megdöbbent. Arra a következtetésre jutott, hogy Ankot nem puszta jószándék vezérli. Szüksége van egy emberre, ahogy a másik kettőnek is. Önmagával harcolt. Zabuza és Haku halálával bolyongó senki lett, esély nélkül, hogy visszatérhessen egy normális életbe. De vajon akar-e Haku és Zabuza halála után visszatérni a normális életbe? Mi az, hogy normális? Ugyanakkor, ha megfontolja az ajánlatot, közel kerülhet a célpontjaihoz. Anko tanítványai is nyernek vele, mert esélyt kapnak a vizsgára, és azután leléphet, mint aki sosem volt konohai ninja. Pont úgy, ahogy egykor Kiriből is megszökött. Egy töredék másodpercig konohai fejpántban látta magát, és ettől felfordult a gyomra.

– Mi történt a harmadikkal?

– Megölték – válaszolt a nő röviden, Jun arcát figyelte de a lány végül nem kérdezte meg, hogyan, ő pedig örült neki, hogy nem kell erről mesélnie.

– Kockázatos dologra készülsz – mondta majdnem suttogva a lány – Semmit sem tudsz rólam.

– A legfontosabbakat tudom – mosolygott Anko. Jun gyermekien naivnak vélte. Csak annyit mondott el, hogy egy fiú miatt szökött el a falujából, és most nem tud visszamenni a fiú pedig meghalt.

– Mi a legfontosabb számodra? – kérdezte és azon tűnődött, hogy számára a legfontosabb a célja. Ha Anko ismerné ezt a célt, biztosan nem tenne ilyen ajánlatot.

– Ezt majd megtudod, ha eljön az ideje – vicsorgott Anko mosolyszerűen.

– Rendben van. Ha ragaszkodsz hozzá, csatlakozom a csapatodhoz. Amennyiben meg tudsz bízni egy idegenben – lehajtott fejét csak annyira emelte meg, hogy lássa a nő arcát, haja eltakarta az egyik szemét. Vészjósló tekintete nem illett egy fiatal lányhoz. Csak egy másodpercig, de Anko látta Jun igazi arcát. Majdnem kételkedni kezdett a saját döntésében, de akkor a lány kifújta a hajat a szeméből, és elmosolyodott. Ugyan, hiszen csak egy árva gyerek, gondolta végül.

¤¤¤

– Mától hivatalosan is hozzám tartozol, és konohához. A csapattársaid – a magyarázat közben egy fekete hajú fiú sétált elő egy fa mögül, mintha direkt végszóra érkezett volna. Anko felé tárta kaját. – Ez itt Katsumi – mutatta be Anko, a végtelenül egykedvű fiú lábához egy fehér macska hízelgett. Jun egy pillanatra elgondolkodott rajta, hogy egy ilyen csinos fiúhoz mennyire nem illik egy ilyen bolyhos, puha teremtés... Azon tűnődött, hogy miféle módon lehet egy macskát felhasználni egy harcban, amikor Anko a macskára mutatott. – Ő pedig Maka-chan.

Abban a pillanatban a macska gyönyörű hófehér hajú lánnyá alakult.

¤¤¤

Nagyjából néhány nap elteltével Jun kezdte megismerni a csapattársai jellemét. Katsumi csöndes volt, de csinos. Ezentúl nem gyakorolt semmiféle különleges technikát a közös edzéseken, mintha csak nem akarná, hogy lássák. Akárcsak Jun, talán titkolni valója is van. Az arca pedig mindig egyforma, mintha sosem gondolna vagy érezne semmit. Maka-chan pedig macska alakjában Katsumi lábához simul, emberként pedig folyton pironkodik a közelében. A férfiakkal kacérkodik, közben rá sem mer nézni a fiúra. Első ránézésre olyan, mint egy porcelánbaba, de valami azt súgta, hogy ezek az aranyos macskás technikák nagyon sok embert tudnának megölni. Minél több időt töltött ezekkel az emberekkel, Jun úgy érezte, sosem fogja tudni megérteni őket.

Egy napon a folyóparton egy karcolást kötözött be, amit edzés közben szerzett. Mélabús tekintettel kémlelte a vízben úszkáló halakat, és a vacsora jutott az eszébe. Az, hogy Anko állja a vacsorát. Hamarosan a halakon túlra egy másik gondolatmenetbe révedt, mielőtt észrevette volna.

Vajon van annak értelme, amit most csinál? Van értelme beilleszkedni valahová, ahelyett, hogy pontot tenne az ügyvégére és... és aztán? Mi következik a bosszú után? Nem, ez nem fontos. A bosszú után nem lesz semmi. Nem szükségszerű, hogy legyen. Katsumi és Maka. Vajon mi lehet az az érzés Katsumi körül... Olyan zord a chakrája, hogy még én is érzem – gondolta – Mintha még most is érezném. Olyan erős lenyomata van.

De a gondolatok elfoszlottak ahogy meglátta a fiút leülni ütéstávolságban. Nem lenyomat. Bátor, gondolta, és felnézett Katsumi arcára, de a fiú nem nézett vissza, csak egyenesen bele a vízbe.

Vajon meg fog szólalni?

Percekig ültek ott csendesen egymás mellett, egymásra sem néztek. Aztán a fiú eldőlt a fűben, két tenyerével támasztva a tarkóját, nagyon sóhajtott.

– Víz elem – jegyezte meg, azután a lány felé hengeredett az oldalára. Arcát a tenyerében tartva kicsit elmosolyodott – Nem túl rossz – ettől a halvány kis görbétől az arca nem volt olyan rejtélyes, de ez hamar el is múlt. Jun bólintott, de továbbra sem tervezett semmit sem mondani. A fiú újra az ég felé fordult. Percekig tartó csend után hirtelen ismét megszólalt. – Köszönöm – A szavai hamar feloldódtak egy hűs szellőben.

– Nincs értelme megköszönni, nem értetek teszem – válaszolt Jun szinte azonnal.

– Engem nem érdekel a célod, csak a sajátom foglalkoztat. Másfelől pedig, nem csak az önzetlen tetteket illik megköszönni – a fiú durcásan elhúzta a száját – Most olyasmit teszel értünk, ami nekem nagyon sokat jelent, és nem számít mi az okod rá.

– Miért olyan fontos ez neked?

– Valójában... nem vagyok túl ambiciózus. De nagyon fontos, hogy feljebb lépjek, és magasabb rangú küldetéseket kapjak, amikért többet fizetnek – sóhajtott.

– A pénz miatt csinálod? – a lány szeme hirtelen hatalmasra tágult.

– Igen – bólintott a fiú.

– Hát nem erőltetted meg magad, hogy elkápráztass – kacagott fel Jun felszabadultan.

– Ezt meg hogy érted? – Ült fel a fiú, próbált szemkontaktust találni a lánnyal, de nem sikerült, csak nézte az arcát, ahogy az a vizet bámulta. Ha nem válaszolna, azt hinné, nem is hallja, amit mondanak neki.

– Azt hittem előállsz valami megható történettel, és szónoklatot tartasz az álmodról – Jun keserűen elmosolyodott – Megnyugodtam.

Kötése alól kövér vércsepp gördült le az ujján és cseppent a vízbe, hogy ott fodrokat képezzen és feloldódjon. Az utolsó szó úgy hangzott, mint egy visszhang egy távoli valóságból. Szívfacsaróan szomorúan.

– Nem vagyok szónok típus – jelentette ki – és eszemben sem volt elkápráztatni – sóhajtott a fiú az ég felé irányítva tekintetét. – Mélyebb, mint gondoltam...

Jun érdeklődően felkapta a fejét.

– Hm?

– A seb. Mélyebbre ment, mint gondoltam. Ne haragudj – a tekintetük a beszélgetés alatt most találkozott először, és eltelt néhány pillanat, mire Jun elkapta az övét és a kezére nézet.

– Hogy ez? – lóbálta – Egyáltalán nem mély, csak vérzékeny vagyok – mosolygott.

– Dehogy vagy...

– Nem gondoltam, hogy ilyen gyors vagy – mondta Jun – és alábecsültem a képességeidet, úgyhogy megérdemeltem.

Nem szedte le a kötést, csak újabb szoros réteg kötszert tekert rá. Katsumi pedig elmerült a gondolataiban. Talán nem volt miről szónokolni, de története igenis volt...

 

 

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.